Marie Marel: Egycsepp humor

Marie Marel: Egy csepp humor- humoros versek

Marie Marel: Versek kisunokámnak, Patriknak

Marie Marel: Versek kisunokámnak, Patriknak

Marie Marel: Családi legendárium – Az a piros kabát (novella)

Marie Marel: Családi legendárium – Az a piros kabát (novella)

 

Marie Marel: Isten békessége

(Sándor Ilona: Nádtetős ház)

Isten békessége

Faluszéli házban készül a vacsora,
gyorsan perdül-fordul a ház gazdasszonya.
Korholja halkan a pendelyes kis pulyát,
fát vágni zargatja gyorsan hites urát.

Sistereg már a fazék, víznótát fütyül,
bele apró hússal dúsan zöldség kerül.
Szaladj, fiam menten a barázda szélre,
a teknőben dinnye hűl, én tettem félre.

Meglepetés lesz, meglékeljük a bestét,
az aprónép örül, köszöntjük az estét.
Nálunk nem elegáns, úri a terítés,
fagyöngy koszorúval ékes a kerítés,

csendes énekszóval dicsérjük az Istent,
mégis szeretet és béke lakik itt bent.
Mikor elcsendesedik a nádi világ,
becsukja szirmait minden kerti virág,

nincs zörej, csak a sás susogása hallik,
a hajnalka feje le a földig hajlik,
kavics sem zörren már meg a talpunk alatt:
Isten szent békéje kis házunkban marad.

 

Szél úrfi szerelme

Szél úrfi szerelme

Fiatalon, vadul, csikóhevességgel
vágtatott szél úrfi sötét fellegekkel.
Cibálta fűzlányok fésületlen haját,
fütyülve kergette tanyasi út porát.

Az égi bárányokat szerte kergette,
majd vidáman újra csomóba terelte.
Körbetáncolta a zsúpfedeles tanyát:
megpihent delelni, nem repült már tovább.

Elcsendesedett és lapos pillantással
játszani kezdett egy mezei virággal.
Simogatta csendben puha kis szirmait,
élvezte ő a nap meleg sugarait.

Fejét mélyre hajtva magányára gondolt,
miközben a gulya távolban kolompolt.
– Körbejártam én már az egész világot
oly’ messzi tájakat, mit senki se látott,

jöhetek, mehetek, szabad legény vagyok,
szívem mégis sajog, boldog én nem vagyok.
Valami hiányzik, én nem tudom, mi az.
Szívem fájdalmára nincsen sehol vigasz.

– így töprengett halkan fájó magányában,
forró déli órán, fűzfa árnyékában.
– Egyszer, egyetlenszer történt olyan eset,
mikor szívem dobbant, nagyot és heveset.

öreg folyó hátán kereklett telihold,
meleg, csendes esten halk tücsöknóta szólt
belestem titkon egy aprócska ablakon
– tudjátok, kíváncsi voltam én oly nagyon –

belestem bizony: az aprócska szobában
libbent, táncolt, hajlott valaminek árnya…
Karcsú volt, gyönyörű, hajladozó, lenge,
vele estem akkor forró szerelembe.

Eszemet vesztettem, karoltam öleltem,
észre sem vettem, hogy mekkorákat lebben.
Fel-fel magasodik, el-el halványodik…
(A szerelem lángja felcsapott az égig!)

Eszeveszett táncba kezdtem én körözve,
egyre lelkesebben suhantam körötte.
Szerelmem egyre nőtt, dagasztotta keblem,
ringó kedvesemnek örök rabja lettem.

Apró pici mécses égett a szobában,
de nem azért jöttem, hogy őt megcsodáljam.
Apró, kicsi láng volt, vöröslő ruhában,
Nem figyeltem én rá, szinte meg se láttam.

Az a másik bezzeg, jajj, de nagyon tetszett!
Minden leányok közt ő lenne a legszebb!
(Csak azt nem értettem: miért ilyen furcsa,
el-el tünedezett és megjelent újra…)

Én sem voltam hát rest, udvarolni kezdtem,
pörögtem, forogtam, egyre hevesebben.
Kedves, drága képe megint megremegett,
gondoltam, vállára hajtom a fejemet.

Nagyot sóhajtottam, hatalmasat fújtam,
a kis mécses lángja el is hamvadt nyomban
de jajj, az én szerelmem is eltűnt legott,
vissza sem jött többé, akkor, ott elhagyott.

Felriadt ekkor a kis szoba gazdája,
Mécseském elaludt, bújjunk be az ágyba!
morogta halkan s az ablakot bezárta.
Azóta vagyok én szeretetlen, árva.

Nyócker

Nyócker

káposztaszag pelenkabűz
kanyarog a gangon
– a másodikon tegnap
leszakadt a balkon –
omladozó körfolyosó
máladozó vakolat
vaksi öreg asszonyok
vonszolják itt magukat
napsugarat itt csak
mutatóban látnak
nem tudni hogy kezdete
vagy vége van a nyárnak
a lépcsőházba leömlik
sok lekozmált élet
gyanús folt a sarokban
(Csak bele ne lépjek!)
Loncsoshajú szép lány
dől csendben a falnak
szemében a vágyai
éppen éhen halnak
már csak a teste
kívánja a csókot
nem tudja, hogy mondhatná:
ez nekem is jó volt
töröttsarkú cipőjében
lassan tovacammog
anyja hangja reásüvít:
Seperd fel a gangot!
felmutatja egyik ujját
hangosan röhögve
megcsörgeti karkötőit
és
így él már örökre…

Alulexponált

A Dél-Alföldi Művészeti Kör "A hétköznapok irodalma" c. pályázaton II. helyezést elért versem.)

Marie Marel: Alulexponált

Mára csak a körvonalaidra
emlékszem olykor.

A léha vágy még átkarol néha,
egy-egy mozdulatod szépsége
ráégett retinámra.

Hangod belesuttog még a mámba:
mint megzavart, öreg CB adása,
messziről, sercegve szól.

Még el-elbűvöl szelíd varázsa,
de már sötétbe borul arcod,
mint az a csendes alkony,

mikor a nyáresti folyóparton
vállad mögül halkan kilesve
káprázott ránk az este.

Számban eperíz csókod bizsergett,
arcod még csak látnom sem kellett:
éreztem a mosolyod.

A vén folyó ringatta habjait,
(örömben múlatva napjait)
rajta hajó dohogott.

Emlékszem, hevesen arra vágytam,
hogy íly’ békés harmóniában
teljenek vén napjaink…

Mára csak a körvonalaidra
emlékszem olykor.

(Rosszul sikerült kép a retinán.
Alulexponált…)

Az én fa-tündérem

Kapocsi Annamária: Fa rejtekén
(Versemhez készült illusztráció)

Az én fa-tündérem

Óh,
de rég
nem gondoltam rád!

Fordulhatott hozzád,
ki hajlandó volt hinni benned,
főleg persze a sok gyermek.
Ott éltél az égbe nyúló
nyárfa odvában.

Én láttam.
Ott ültél
mellettem a lépcsőn.
Kezed félőn
megfogtam: felnéztem rád.
Gondjaim eltakarta arany-ruhád –
szívemen a repedések összeforrtak,
mikor halkan mondtad:
jó vagy.
Nem hittem, persze.
Anyám belém nevelte:

bűnökkel terhes az élet
és minden lélek…
Szombat volt a napja
mikor lábbal harangozva
(Készülj a gyónásra!)
papírra írtam bűneim sorát.
Szorongva hívtam a fa angyalát,

súgna talán. Ő biztos tudja
mi annak a módja:
bűnös ne legyek,
csak… gyerek.

2009-01-15

Szélleljáró

Szélleljáró

szellő szárnyán messze szálltál
odaát rám csendben várjál
gyenge szellő hozza hangod
boldogságról nékem suttog

csendes eső hogyha hullik
szép szerelmem mégse múlik
szélleljáró szép szerelmem
én örökre rabod lettem

messze szöktél nagyon tőlem
árvát csináltál belőlem
hozzád vágyik testem lelkem
szélleljáró szép szerelmem

2010 április 24.

Ha megkondul

Ha megkondul

Magányos vagyok és félek:
küszöbként kopik az élet
és nem tudom, hogy hova lépek,
mi vár a rozoga ajtón túl,
ha a lélekharang megkondul.

A test maradna makacsul,
foltoz kopott emlékeket.
A lelkem már vágyja a túli csendeket,
mi vár a rozoga ajtón túl,
ha a lélekharang megkondul.